Ennek a bejegyzésnek annyi köze van a Lakástalkshowhoz, hogy itt is a boldogságot és a könnyűséget keresem.

Nincs jó és rossz. Az van, ami van. Hogy azt jónak tartjuk éppen vagy rossznak, az azon múlik, hogy a fejünkben létrehozunk egy gondolatot, hogy az a jövőben mit eredményez nekünk. Nem biztos, hogy azt fogja eredményezni, de mi már előre jól vagy rosszul érezzük magunkat egy pillanatban, amikor az a dolog még nincs is vagy nincs is úgy.

[caption id="attachment_322" align="aligncenter" width="300"] MTI Fotó: H. Szabó Sándor[/caption]

Na ezt nehéz az autóban megvalósítani. Amikor is az ember felidegesíti magát azon, hogy milyen helyzetbe hozzák autóstársai. Hogy én miért nem tudok átmenni az első zöld lámpánál más totojázása miatt, hogy miért csak eggyel később tudok átmenni a kereszteződésen, mert más fárasztó hülyeségnek tartja, hogy indexeljen? Mert időre kell odaérnem valahova. Emiatt nem érek oda időben? És már előre rosszul érzem magam ettől. Már most – sőt egyáltalán! – elvárom másoktól, hogy értsék meg, az én dolgom fontos, nekem oda kell érnem. Különben rossz lesz. És ha nekem rossz, akkor annak következményei vannak. Rossz lesz. Rosszul érzi magát más, rosszul érzem majd magam én. Már előre ideges vagyok valami miatt, ami nincs.

És akkor elindul a gondolat, hogy miért nem indexel a másik? Miből állna? Mert nem törődik mással, csak saját magával. Nem törődik azzal, hogy a közlekedésben részt vevők dolgát megkönnyítse, mert nem érdeklik embertársai. Csak saját maga. És ebbe közben még egy kis irigység vegyül: bár én tudnék minden rossz érzés nélkül ilyen könnyeden élni. A következtetés pedig: ha alapvető szabályokat nem tartok be, akkor könnyebbnek fogom érezni az életet.

Hosszú sor áll a lámpánál, de én a kanyaródósávból az egészet ki tudom kerülni, és hamarabb jutok át, mint a többiek, a "bénák", akik "végigállják a sort". Jobb vagyok náluk, legyőztem őket. Az úton tudok győzni, ezzel az érzéssel akarok megérkezni valahova! Olyan ritkán jut ki a siker érzése, az első hely. A közlekedésben tudom kárpótolni magam. Aztán jön a következő kereszteződés, ahol egymás mellé érünk azzal az autóval, amit éppen megelőztem a kis csellel. És a lámpa után besorol elém. Rágyorsítok: "héjj, én megdolgoztam ezért a helyért, most akkor hiába szabálytalankodtam?!" Az az én helyem volt az autók közlekedési sorrendjében, ő meg el akarja venni tőlem. Elvenni valamit. A másiktól elvenni valamit, hogy ne legyen az övé, hanem az enyém legyen. Birtokoljam. Mert ha nem birtoklom, nem vagyok igazi férfi. Tőlem el lehet venni dolgokat? Hát nem!

Kifújom a levegőt, nem törődöm azzal, hogy ki a másik, mit csinál, hogyan közlekedik, azt ő csinálja, ő gondolja helyesnek vagy jónak, magának csinálja. Nem tőle függ az én előbbre jutásom, boldogulásom, hangulatom. Nem lehetséges, hogy egy vadidegen ember szocializációján, szülei nevelési stílusán, gyerekkorán, humorérzékén múljon a vérnyomásom. És akkor megpróbálom úgy nézni, hogy ezt nem ő csinálja. Hanem az elméje csinálja ezt vele: létrehozott valamilyen vágyat vagy célt a fejében, amit így lát – hiszen így tanulta, így látta, abból, amit tud, így tudja létrehozni – megvalósíthatónak. Hagyom, nem leszek az eszköze, ellensége vagy barátja ebben. Ő nagyon máshova megy, mint én, nagyon máshonnan is jön. Akkor meg?

És máris én vagyok én, az a szerethető ember, aki mindig is voltam. :)