A távirányított kamerák, a nem jelenlévő stáb azért nagyon jó, mert négyszemközt tényleg ki lehet alakítani bizalmasabb közeget kérdező és vendég között. Csak úgy beszélgetni valakivel: már volt – közönség előtt vagy közönség nélkül, stúdióban, a lakásában, elkísérve ide-oda, helyzetekben. Ha valóban kettesben vagy valakivel, lehet máshogy kérdezni, lehet nem interjút készíteni, hanem beszélgetni és beszéltetni.

Ezért találtam ki 2012-ben, hogy ezt meg is csinálom a lehető legkézenfekvőbb módon: a saját lakásunkban, távirányított kamerákkal, hogy ne legyen bent más a nappaliban, csak a vendégem és én. Persze az, hogy a saját lakásunkban forgatunk, leszűkíti a meghívhatók körét, hiszen akárkit nem engedsz be a házadba.

A saját lakásában megszeppen az ember, ha egyszer csak ott van Csákányi Eszter vagy Mucsi Zoltán, Pásztor Anna vagy Kulka János, Hernádi Judit vagy Czutor Zoli – pláne, ha korábbi ismeretség nélkül –, és a te bögrédből isznak, a te párnádat gyűrik a hátuk mögé, úgy kérdezheted őket. A vendég is tisztában van azzal – még akkor is, ha talán elsőre nem is érti –, hogy behívtad a lakásodba. Ezzel olyan bizalmat és nyitottságot mutatsz, ami eleve más pontról indíthat egy beszélgetést.

Itt, nálunk egyébként negyed órára van szükség mindössze, hogy a távirányított kamerákat is elfelejtsd. Ez a valóság, amit televíziós beszélgetésekben nem lehet, nem tudnak megmutatni. Nem álarcok hullanak itt le, ugyan már!

Még a legelején, 2012-ben hívtam Friderikuszt is, hogy jöjjön el beszélgetni. Azt mondta, hogy már unja azt, amit magáról mesélni tud. Ezt egyébként tökéletesen megértem, elhiszem, és el is fogadtam. Viszont megkértem, hogy ha elindult a sorozat, nézzen meg egy-két részt a Lakástalkshowból, mert kíváncsi vagyok a véleményére – ő vastagon benne van abban, hogy tévézni akartam. Mikor felhívtam, azt mondta, hogy nem látja értelmét ennek a dolognak, unalmas. "Mi ebben a pláne?" – kérdezte.

Ha most valaki megnézi a műsorát, ugye belátja, hogy az erősebb pillanatokhoz nem a bezártság, a 24 órányi idő adja az igazi alapot, hanem az, hogy nincs jelen stáb, más ember, akinek a szemébe lehet nézni, akinek hallani a szuszogását, akihez ki lehet szólni?

Lett volna tökös Friderikusz, és csinálja meg a saját lakásában! Ott talán tudott volna a cél felé menni. Talán. Mert egy ember, aki minden pillanatban szerepel, hogyan gondolja megmutatni a valóságot, aminek egyébként része a bőrhiba és a rossz kérdés is? De hát azt ki szereti megmutatni? Pedig, aki nem fogadja el önmagát, nem őszinte önmagához, az máshoz sem tud az lenni, és ezt megérzi a partner is. És álságos is marad.

Minek ravaszdi módon "igazi lakást" építeni, ha az sem segít a vendéggel elhitetni, hogy tényleg csak ketten vagyunk, most tényleg elmondhatod, ami belül van. Azt, amit nem szoktál, nem szokás tévéműsorban, mert jó képet akarsz mutatni magadról. Mert félsz. A néző ítélkezni fog, ha valamit nem úgy gondolsz, ahogy az az ő fejében már van.

Megjegyzés: végig a gyerekkori-kamaszkori tévés idolomról beszélek, aki levett a polcunkról valamit, és elvitte.